Mai blogbejegyzésem más lesz mint amit elvárnátok tőlem. Egy történetet szeretnék megosztani veletek, melyben szerepel kedvenc kínai receptem is. Főhősöm bár spanyol nevet vett fel mikor odaköltözött, próbáltam megtanulni kínai nevét is, sajnos nem sikerült. Állandóan az olvasástól karikás szemei miatt végül becenevet kapott tőlem. Az általa kapott nevem bár sokkal szebb, mint amit én adományoztam neki, mégse haragudott meg a tréfás választásomért. A történet végén megkapjátok a receptet is röviden összefoglalva.
Azért szeretem ezt az ételkülönlegességet, mert olyan mint a mi tojásrántottánk. Bármit tehetünk bele ami otthon van, a heti uzsikból kimaradt felvágottszeleteket és bármilyen zöldségfélét. Emiatt fix költséget se tudok mondani nektek, hiszen lehet egy eurótól három euróig is a hozzávalók ára összesen. Ismerjétek hát meg kínai barátom és az általa készített kedvenc ételem megtanulásának történetét:
"Chupa Chipa
Pár éve Spanyolországban lévő új albérletemben kínaiak közé csöppentem. Megtudtam, főzni is
tudnak, így már előre csorgattam a nyálam, milyen finomságokat fogok velük
alkotni a konyhában.
Kiderült, egyikük szakács,
és minden nap főz, úgy döntöttem ő lesz új tanítóm a gasztronómia területén
akár tetszik neki akár nem. Szerencsémre tetszett.
Ettől kezdve minden nap
együtt főztünk Chupa Chipával. Egyik nap magyaros ételt, másik nap kínait, és
miközben egymástól tanultunk, az időt beszélgetéssel töltöttük.
Azt eddig is tudtam, hogy
Kínában rengetegen élnek, de azzal sose foglalkoztam szegény vagy gazdag
ország-e. Tanultam a vallásukról, a buddhizmusról, a protokollról, de a
gazdaságukról semmit nem tudtam.
Chipa középkorú srác, és
származásához képest meglepően magas. Szeret sokat beszélni, és közben hosszú
vékony karjaival hevesen gesztikulál hozzá. Olyan lendületesen műveli mindezt,
hogy mindig attól félek, egy pillanatban leveri saját szemüvegét.
Bár spanyol tanárnak tanul,
mégis alig értem mit mond. Hadarva beszél, és az r betűt nem tudja kiejteni,
így sorozatosan félreértem. Néha szóláncot játszunk, és szándékosan r betűs
szavakkal bosszantom mint például a bombero, vagyis tűzoltó spanyolul.
Látványosan duzzog, és ha talál ro-val kezdődő szót lo-ként ejti, én meg sose
fogadom el, úgy teszek mint aki nem érti. Már felhúzza magát amikor látja hogy
belül rázkódok a röhögéstől. Ilyenkor játékosan felém suhint, hogy elfenekelne
a tréfáért.
–
Chipa, hol
tanultál meg ilyen jól főzni? -tettem fel egy nap a kérdést, amikor már úgy
éreztem, megszoktam fura beszédstílusát és talán érteni fogom a választ.
–
Linda, ez hosszú
történet. - felelte, miközben felrakott egy adag rizst főni az elektromos
lábasba.
–
Nem baj, én
ráérek. Amíg mesélsz segítek répát pucolni. Mit főzünk ma?
–
Súúúúúú
sááááááááááááááá! - felelte nevetve. Mindig ezt mondja ha kínai nevet várok el.
- Egyébként három húsos rizst. Szeretni fogod.
–
Mindent szeretek
amit főzöl. - feleltem nevetve.
–
Tudod Linda, én
nagyon szegény sorból származom. Nincsenek testvéreim, mert a szüleimnek nem
telt rá. Ha egy gyermek születik egy családban, jár állami támogatás. De ha a
família bevállal még egyet, vissza kell fizetni ezt az összeget. Így én egyke
maradtam anyukám nagy bánatára. - mondta szomorúan.
–
Van sok
unokatestvérem - folytatta – és igazából velük nőttem fel egy étteremben, ahol
a szüleim dolgoztak. Kínában az a szokás, a rokonság összetart, és nem vesznek
fel idegent, együtt dolgoznak, küzdenek a megélhetésért. A pereputty után nem kell
adót fizetni, és kevesebb fizetést lehet nekik adni. Legyen akár boltról,
étteremről vagy bármi más üzletről szó. Ez így kényelmes is, sokan nem is
akarnak más munkát keresni, nem álmodoznak csak arról, egy nap ők viszik tovább
az üzletet. Én egy kicsit más vagyok, ahogy megtanultam olvasni, falni kezdtem
más országokról szóló könyveket. Sokszor elbújtam az étteremben egy zugba egy
számomra izgalmas könyvvel, és onnantól se nem láttam se nem hallottam. A papám
emiatt sokszor volt mérges rám, ha megtalált a fülemnél fogva vonszolt elő és
nyomott a kezembe valami munkát, a könyvet pedig tette számomra elérhetetlen
helyre. Linda, adnál abból a magyar szalámiból egy kicsit? - tért vissza kicsit
a jelenbe. Közben fürgén aprított hagymát, paprikát, répát, alig győztem a
szememmel követni, mint ha nyolc karja lett volna egyszerre.
–
Feldaraboljam? -
kérdeztem.
–
Megköszönném, és
akkor már ezt is. - nyújtott felém gépsonkát és spanyol kolbászt. - Azért
hívják három húsosnak, mert háromféle hús kell hozzá, de nem nyers, hanem előre
elkészített szalámi vagy felvágott.
–
A papádé volt az
étterem? - próbáltam visszaterelni történetére.
–
Á, dehogy, a
nagybátyámé, de a szüleim azt szerették volna, ha én dolgozom ott legügyesebben
és esetleg én leszek egyszer a főszakács vagy esetleg a bácsi rám hagyja. Ezért
már négy évesen tanítgattak egyszerűbb dolgokra. Tésztát gyúrtam, kavargattam
az ételeket, akkor még nem a tűzhely közelében, csak amit hidegen kellett
készíteni. Nem mondom, hogy nem tetszett, és akkor még olvasni se tudtam.
Kilenc évesen már én mosogattam egy sámlin állva az összes edényt, persze nem
rendes mosogatás, csak előkészítés a mosogatógépbe. Büszke voltam rá, hogy én
csinálhatom, a nálam idősebb unokatestvéreimre még ezt se lehetett bízni.
Anyukám egyre jobban beleélte magát, hogy én leszek a bácsi utódja. De ekkor
kerültek az első útikönyvek a kezembe, és innentől borult a tervük, és
haragudtak rám.
–
Megvertek, ha
olvastál? - kérdeztem iszonyodva a dologtól.
–
Á, dehogy! Csak
azt gondolták lusta vagyok dolgozni és az olvasás mentség. - mondta megnyugtatólag.
- Amúgy sem vertek, néha a hátsómra kaptam egy lódulj jellegű csapást, de az
sem volt vészes. Kikevernéd a tojást? - kérdezte közben.
–
Persze, tegyek
bele valamit?
–
Csipet só, római
kömény, bors, mást ne. Itt van minden. - tolta a kezem alá a fűszereket. -
Addig megnézem a rizst megpuhult-e. - sétált a főzőhöz.
–
Mikor fogadták el
a szüleid, hogy Te nem akarsz az étteremben maradni? - tértem vissza a témához.
–
Soha. - jött a
válasz egy sóhajtás kíséretében. - Bár büszkék rám, szomorúak, hogy a könyvek
miatt máshol élek, nem tudnak megbékélni azzal, hogy nem akarok visszatérni.
Minden nap, tanítás után az étterembe mentem. Ott írtam meg a leckémet is egy
hátsó asztalnál, ami nem könnyű feladat, mert majdnem mindig telt ház volt,
zavart a sok ember. Bár jól ment az étterem, a nagybátyám nagyon zsugori alak,
épp csak a minimálbért fizette a családomnak, nekem pedig, amíg le nem
érettségiztem, semmit, csak ingyen ehettem. A rezsink több volt, mint a
fizetés, így hozzánk költöztek egyik unokatestvéremék, és közösen már fent
tudtuk tartani a lakást. Nekem is jobb volt, hogy nem vagyok egyedüli gyerek,
bár otthon alig voltunk, csak heti egy nap volt zárva az étterem. Az érettségi
után először boldog voltam, hogy lett saját fizetésem. De rájöttem ebből tovább
nem tanulhatok. Kínában az álom munka tanárnak lenni, de csak kevesen jutnak el
a főiskolára. Én nyelvtanár akartam lenni, sokat utazni, nyelveket tanulni majd
tanítani. Így elkezdtem más éttermekben munkát keresni. De nem kaptam, hisz
mindenhol a pereputty dolgozik. A kevés fizetésemből angol tanfolyamra jártam,
úgy terveztem, ha Kínában nem kapok munkát, megyek más országba. Spanyolország
nagyon vonzott, a kultúrája, a katolikus vallása, és a meleg. Az én városomban
mindig nagyon hideg van, más éghajlatra vágytam. - közben a tojást egy
serpenyőben kisütötte majd állt neki a hagyma dinsztelésének. - Ideadnád a sót?
- kérdezte.
Néztem milyen gyorsan
kevergeti, közben egy másik serpenyőben már a paprikát dinsztelte, és a wokot
is elővarázsolta egy hirtelen mozdulattal.
–
Mindent külön
pirítasz meg? - kérdeztem kíváncsian a sokadik edény előkerülésekor.
–
Igen, tudom, sok
mosatlannal jár, de ha külön dinsztelsz meg minden összetevőt, a zöldségeket, a
répát, a húst, és csak a végén kevered az egészet egybe, teljesen más ízt
kapsz, mint ha együtt alakítod az egészet. De látod, gyorsan halad. – már a
felvágottakat sütögette három serpenyőben, a megpirult zöldségek pedig kis
fehér tálkákban pihentek addig.
–
Tudok még
segíteni valamit? - kérdeztem serényen, közben arra gondoltam, már így
önmagában mindent megennék bármiféle összekeverés nélkül.
–
A wokba kellene
egy kis olívaolaj, majd a rizs. - felelte.
Örömmel borogattam bele a
hozzávalókat, mert tudtam, mindig a wok az utolsó állomás a főzésben, percek
választanak csak el az ebédtől.
–
Még otthon
elkezdtél spanyolul tanulni, vagy csak amikor megérkeztél? - akartam folytatni
a megkezdett témát.
–
Még otthon, de
épp csak annyit tanultam, hogy itt az első hetekben elboldoguljak. Köszönés,
vásárlás, alap dolgok. Könnyen ment az angol után. Szerencsém is volt,
akkoriban még nem volt válság, így amikor megpályáztam egy konyhai állást
Barcelonában, azonnal elhívtak interjúra. Ekkor már volt annyi pénzem
félretéve, hogy ha nem jön össze a munka, akkor is pár hónapig megélek és
utazgathatok egy kicsit. De szerencsém volt, behívtak egy próbanapra, és
azonnal felvettek, látván milyen gyorsan varázsolok ételt az asztalra.
–
Tényleg
hihetetlen gyors vagy, én is alig győzlek követni. Hogy tudod ezt ilyen gyorsan
csinálni?
–
Ó, Linda, egy oka
van. Utálok főzni, mennék olvasni, tanulni inkább, így gyorsan megcsinálom,
amit kell, és már itt sem vagyok a konyhában. - felelte nevetve. - Szóval
megint konyhán kezdtem dolgozni, de legalább meleg országban és jóval több
pénzért. Egy hét után rájöttem nem bírom a meleget, de egyre jobban tetszett a
spanyol kultúra, így hazatérni nem akartam. Utánajártam az egyetemeknek, a
tandíjnak, és úgy terveztem, csak három évet kell dolgoznom, utána tanulhatok
kedvemre. A számításaimba még egy kis utazgatás is belefért, évi egy hazaút a
családhoz, negyedévente pedig kirándulás spanyol városokba. Szerencsémre, vagy
a jó munkámnak köszönhetően konyhai rabszolgából hamarosan szakács lettem, ami
sokkal több fizetést jelentett, így elkezdtem a spanyol nyelvtanfolyamot
magasabb szinten, és előbbre tudtam hozni az egyetemi tanulmányok kezdetét. De
a meleggel nem tudtam megbékélni, elkezdtem hűvösebb, magasabb vidéken lévő
városokat keresni.
–
Gondolom így
találtad Salamancát? - kérdeztem közbe.
–
Igen. Bár a
barcelonai egyetem nagyon vonzó volt, úgy döntöttem meglátogatom a többi várost
is. Az első fél évben a magasabb fizetésem jó részét arra költöttem, hogy a
szabadnapjaimon egyetemvárosokat látogattam. Salamancába egy áprilisi, esős
napon jutottam. Majd megfagytam a meleg után, és ez nagyon jól esett. Még aznap
bementem a nyelvi tanszékre tájékozódni. Annyira barátságosan fogadtak, hogy a
nagyvárosi emberek után úgy éreztem magam, mint ha egy kis faluban lennék, és
ez is igen csak szimpatikussá tette a várost számomra. Még volt időm
gondolkodni, úgy döntöttem egy hónap múlva visszajövök még egyszer, és ha akkor
is tetszik, ide jelentkezek. Másodszor már melegebb volt, de nem kánikula, és
az emberek ugyanolyan kedvesek, hát megszületett bennem a döntés. Ősszel
befejeztem a munkát Barcelonában, és elkezdtem a főiskolát, majd be is
fejeztem.
–
Ó, én azt hittem
még csak most tanulsz!
–
Ez így is van,
mesterszakra járok, idén végzek.
–
És most miből
élsz? Mert délután mindig azt mondod suliba mész, délelőtt meg itthon főzőcskézel.
- tettem fel kíváncsi nőként a kérdést.
–
Dolgozom, a
suliban ahol tanítok sok a kínai, nekik szerveztek spanyol nyelvtanfolyamot.
Őket tanítom. Sajnos nyáron nem dolgozunk, a tanfolyamok csak a szorgalmi
időszakban működnek, de így legalább én is tudok utazgatni. Látod, most a
rizsre először ráborítom a zöldségeket, - folytatta a mesélést oktatásommal, -
nem szabad túldinsztelni, jobb ha roppan a répa. Sajnos cukkini nincs itthon,
az kicsit még feldobta volna. Ezután jönnek a szalámik, felvágottak, majd egy
evőkanál ebből a kínai barna szószból.
–
Mi a neve a
szósznak?
–
Súúúúúúú
sáááááááááá!- felelte nevetve. - Amúgy én se tudom, itt még sose vettem, a
rokonaim küldik postán, majdnem egy évig elég egy üveggel. De nyugi, biztos itt
is kapható, bár szerintem megeshet az nem az igazi. És végül a tojást keverjük
bele. Kész is. Akarsz pálcikákkal enni?
Akkor már bármivel megettem
volna ezt a finomságot. A mai napig összefut a nyál a számban, ha a háromhúsos
rizsre gondolok.
–
Chipa, ma este
megyek a Madrid meccsre, van kedved velem jönni?
–
A marokkóiakkal
mész? - kérdezte csámcsogva, kicsit szemrehányóan. Sose tudom megszokni, hogy
ők így esznek, de azt állítja, ettől jobban érzi az ízeket.
Nem tudom, miért van a
kínaiak és a marokkóiak között mindig konfliktus, de úgy döntöttem, kezelésbe
veszem az előítéleteit.
–
Így van, de
nyugi, nem harapnak. Ingyen kaja jár a bárban a sör mellé. - unszoltam.
–
Na jó, meglátom,
de nem ígérek semmit, tudod estig suliban vagyok. Na hol is van ez a bár?
Lelkesen magyaráztam el
neki, és nagy örömömre el is jött aznap este. Ekkor egy kancsó Sangriából
merített bátorságot a barátaimmal való megismerkedéshez, de mára már csak egy
sört iszik velük és lelkesen tárgyalják a focieredményeket. Kína - Marokkó
békeszerződés az O'Harasban, veregetem magam vállon ezért az összehozásért
azóta is."
No és akkor összefoglalva a recept:
Zöldségfélék bármi ami épp akad otthon: Répa, tök (bármilyen), gomba, paprika, hagyma, kukorica. karikázzuk, olivaolajon serpenyőben vagy wokban gyorsan megpirítjuk. Közepe maradjon nyers, roppanós.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhqYXAMFMRemi-mnie-YMIktvUtFzVp9WxZtf1sT61S0x-hqnNUFmx7JC5Dfpi5748O62pa7ZNVyvZ5CGAvPcAkhwgJfZRxsjRydNgEkJh_WLSvWsUnCvOiv8obFEw3748kXAM1LFb4dA/s1600/DSC_0244.JPG) |
Zöldségfélék olivaolajon pirítva |
Húsfélék: Három féle felvágott. Kínai barátom miután kipróbálta Pick szalámival és csípős magyar kolbásszal onnantól amíg el nem fogyott a készletem abból sütötte. Amúgy érdemes egy sonkafélét, egy kolbászfélét és egy parizer jellegűt használni hozzá. Szintén egyesével pirítjuk.
2-3 tojás sóval borssal összeverve, esetleg egy kevés őrölt római köménnyel, majd olivaolajon kisütni mint a rántottát és szintén félretenni egy tálban. Ne szárítsuk ki sütés közben.
Rizs sós vízben kifőzve.
Miután minden hozzávaló elkészült, a wokban összekeverjük és meglocsoljuk szójaszósszal. Kicsit sütünk még rajta, de épp csak annyira hogy újra átmelegedjen minden hozzávaló.
![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgQaXcnzEmOI3MqnSd3SbsyDBKP5iEBRE2t8TIFYiw2luQLaq2D5V1gDlq7jxPMsaWqBg2szHpytYOgpeY__ukJRSLLRoQnL99lTBOlRi_hwWn9XkSuqDCtw6cGNOLLJs8vHjbvaDPMHA/s1600/DSC_0249.JPG) |
Suuuu-sáááá avagy a háromhusos rizs. |