Chupa Chipa és a Háromhusos rizs

Mai blogbejegyzésem más lesz mint amit elvárnátok tőlem. Egy történetet szeretnék megosztani veletek, melyben szerepel kedvenc kínai receptem is. Főhősöm bár spanyol nevet vett fel mikor odaköltözött, próbáltam megtanulni kínai nevét is, sajnos nem sikerült. Állandóan az olvasástól karikás szemei miatt végül becenevet kapott tőlem. Az általa kapott nevem bár sokkal szebb, mint amit én adományoztam neki, mégse haragudott meg a tréfás választásomért. A történet végén megkapjátok a receptet is röviden összefoglalva.

 Azért szeretem ezt az ételkülönlegességet, mert olyan mint a mi tojásrántottánk. Bármit tehetünk bele ami otthon van, a heti uzsikból kimaradt felvágottszeleteket és bármilyen zöldségfélét. Emiatt fix költséget se tudok mondani nektek, hiszen lehet egy eurótól három euróig is a hozzávalók ára összesen. Ismerjétek hát meg kínai barátom és az általa készített kedvenc ételem megtanulásának történetét: 

"Chupa Chipa

Pár éve Spanyolországban lévő új albérletemben kínaiak közé csöppentem. Megtudtam, főzni is tudnak, így már előre csorgattam a nyálam, milyen finomságokat fogok velük alkotni a konyhában.

Kiderült, egyikük szakács, és minden nap főz, úgy döntöttem ő lesz új tanítóm a gasztronómia területén akár tetszik neki akár nem. Szerencsémre tetszett.

Ettől kezdve minden nap együtt főztünk Chupa Chipával. Egyik nap magyaros ételt, másik nap kínait, és miközben egymástól tanultunk, az időt beszélgetéssel töltöttük.

Azt eddig is tudtam, hogy Kínában rengetegen élnek, de azzal sose foglalkoztam szegény vagy gazdag ország-e. Tanultam a vallásukról, a buddhizmusról, a protokollról, de a gazdaságukról semmit nem tudtam.

Chipa középkorú srác, és származásához képest meglepően magas. Szeret sokat beszélni, és közben hosszú vékony karjaival hevesen gesztikulál hozzá. Olyan lendületesen műveli mindezt, hogy mindig attól félek, egy pillanatban leveri saját szemüvegét.

Bár spanyol tanárnak tanul, mégis alig értem mit mond. Hadarva beszél, és az r betűt nem tudja kiejteni, így sorozatosan félreértem. Néha szóláncot játszunk, és szándékosan r betűs szavakkal bosszantom mint például a bombero, vagyis tűzoltó spanyolul. Látványosan duzzog, és ha talál ro-val kezdődő szót lo-ként ejti, én meg sose fogadom el, úgy teszek mint aki nem érti. Már felhúzza magát amikor látja hogy belül rázkódok a röhögéstől. Ilyenkor játékosan felém suhint, hogy elfenekelne a tréfáért.

–          Chipa, hol tanultál meg ilyen jól főzni? -tettem fel egy nap a kérdést, amikor már úgy éreztem, megszoktam fura beszédstílusát és talán érteni fogom a választ.

–          Linda, ez hosszú történet. - felelte, miközben felrakott egy adag rizst főni az elektromos lábasba.

–          Nem baj, én ráérek. Amíg mesélsz segítek répát pucolni. Mit főzünk ma?

–          Súúúúúú sááááááááááááááá! - felelte nevetve. Mindig ezt mondja ha kínai nevet várok el. - Egyébként három húsos rizst. Szeretni fogod.

–          Mindent szeretek amit főzöl. - feleltem nevetve.

–          Tudod Linda, én nagyon szegény sorból származom. Nincsenek testvéreim, mert a szüleimnek nem telt rá. Ha egy gyermek születik egy családban, jár állami támogatás. De ha a família bevállal még egyet, vissza kell fizetni ezt az összeget. Így én egyke maradtam anyukám nagy bánatára. - mondta szomorúan.

–          Van sok unokatestvérem - folytatta – és igazából velük nőttem fel egy étteremben, ahol a szüleim dolgoztak. Kínában az a szokás, a rokonság összetart, és nem vesznek fel idegent, együtt dolgoznak, küzdenek a megélhetésért. A pereputty után nem kell adót fizetni, és kevesebb fizetést lehet nekik adni. Legyen akár boltról, étteremről vagy bármi más üzletről szó. Ez így kényelmes is, sokan nem is akarnak más munkát keresni, nem álmodoznak csak arról, egy nap ők viszik tovább az üzletet. Én egy kicsit más vagyok, ahogy megtanultam olvasni, falni kezdtem más országokról szóló könyveket. Sokszor elbújtam az étteremben egy zugba egy számomra izgalmas könyvvel, és onnantól se nem láttam se nem hallottam. A papám emiatt sokszor volt mérges rám, ha megtalált a fülemnél fogva vonszolt elő és nyomott a kezembe valami munkát, a könyvet pedig tette számomra elérhetetlen helyre. Linda, adnál abból a magyar szalámiból egy kicsit? - tért vissza kicsit a jelenbe. Közben fürgén aprított hagymát, paprikát, répát, alig győztem a szememmel követni, mint ha nyolc karja lett volna egyszerre.

–          Feldaraboljam? - kérdeztem.

–          Megköszönném, és akkor már ezt is. - nyújtott felém gépsonkát és spanyol kolbászt. - Azért hívják három húsosnak, mert háromféle hús kell hozzá, de nem nyers, hanem előre elkészített szalámi vagy felvágott.

–          A papádé volt az étterem? - próbáltam visszaterelni történetére.

–          Á, dehogy, a nagybátyámé, de a szüleim azt szerették volna, ha én dolgozom ott legügyesebben és esetleg én leszek egyszer a főszakács vagy esetleg a bácsi rám hagyja. Ezért már négy évesen tanítgattak egyszerűbb dolgokra. Tésztát gyúrtam, kavargattam az ételeket, akkor még nem a tűzhely közelében, csak amit hidegen kellett készíteni. Nem mondom, hogy nem tetszett, és akkor még olvasni se tudtam. Kilenc évesen már én mosogattam egy sámlin állva az összes edényt, persze nem rendes mosogatás, csak előkészítés a mosogatógépbe. Büszke voltam rá, hogy én csinálhatom, a nálam idősebb unokatestvéreimre még ezt se lehetett bízni. Anyukám egyre jobban beleélte magát, hogy én leszek a bácsi utódja. De ekkor kerültek az első útikönyvek a kezembe, és innentől borult a tervük, és haragudtak rám.

–          Megvertek, ha olvastál? - kérdeztem iszonyodva a dologtól.

–          Á, dehogy! Csak azt gondolták lusta vagyok dolgozni és az olvasás mentség. - mondta megnyugtatólag. - Amúgy sem vertek, néha a hátsómra kaptam egy lódulj jellegű csapást, de az sem volt vészes. Kikevernéd a tojást? - kérdezte közben.

–          Persze, tegyek bele valamit?

–          Csipet só, római kömény, bors, mást ne. Itt van minden. - tolta a kezem alá a fűszereket. - Addig megnézem a rizst megpuhult-e. - sétált a főzőhöz.

–          Mikor fogadták el a szüleid, hogy Te nem akarsz az étteremben maradni? - tértem vissza a témához.

–          Soha. - jött a válasz egy sóhajtás kíséretében. - Bár büszkék rám, szomorúak, hogy a könyvek miatt máshol élek, nem tudnak megbékélni azzal, hogy nem akarok visszatérni. Minden nap, tanítás után az étterembe mentem. Ott írtam meg a leckémet is egy hátsó asztalnál, ami nem könnyű feladat, mert majdnem mindig telt ház volt, zavart a sok ember. Bár jól ment az étterem, a nagybátyám nagyon zsugori alak, épp csak a minimálbért fizette a családomnak, nekem pedig, amíg le nem érettségiztem, semmit, csak ingyen ehettem. A rezsink több volt, mint a fizetés, így hozzánk költöztek egyik unokatestvéremék, és közösen már fent tudtuk tartani a lakást. Nekem is jobb volt, hogy nem vagyok egyedüli gyerek, bár otthon alig voltunk, csak heti egy nap volt zárva az étterem. Az érettségi után először boldog voltam, hogy lett saját fizetésem. De rájöttem ebből tovább nem tanulhatok. Kínában az álom munka tanárnak lenni, de csak kevesen jutnak el a főiskolára. Én nyelvtanár akartam lenni, sokat utazni, nyelveket tanulni majd tanítani. Így elkezdtem más éttermekben munkát keresni. De nem kaptam, hisz mindenhol a pereputty dolgozik. A kevés fizetésemből angol tanfolyamra jártam, úgy terveztem, ha Kínában nem kapok munkát, megyek más országba. Spanyolország nagyon vonzott, a kultúrája, a katolikus vallása, és a meleg. Az én városomban mindig nagyon hideg van, más éghajlatra vágytam. - közben a tojást egy serpenyőben kisütötte majd állt neki a hagyma dinsztelésének. - Ideadnád a sót? - kérdezte.

Néztem milyen gyorsan kevergeti, közben egy másik serpenyőben már a paprikát dinsztelte, és a wokot is elővarázsolta egy hirtelen mozdulattal.

–          Mindent külön pirítasz meg? - kérdeztem kíváncsian a sokadik edény előkerülésekor.

–          Igen, tudom, sok mosatlannal jár, de ha külön dinsztelsz meg minden összetevőt, a zöldségeket, a répát, a húst, és csak a végén kevered az egészet egybe, teljesen más ízt kapsz, mint ha együtt alakítod az egészet. De látod, gyorsan halad. – már a felvágottakat sütögette három serpenyőben, a megpirult zöldségek pedig kis fehér tálkákban pihentek addig.

–          Tudok még segíteni valamit? - kérdeztem serényen, közben arra gondoltam, már így önmagában mindent megennék bármiféle összekeverés nélkül.

–          A wokba kellene egy kis olívaolaj, majd a rizs. - felelte.

Örömmel borogattam bele a hozzávalókat, mert tudtam, mindig a wok az utolsó állomás a főzésben, percek választanak csak el az ebédtől.

–          Még otthon elkezdtél spanyolul tanulni, vagy csak amikor megérkeztél? - akartam folytatni a megkezdett témát.

–          Még otthon, de épp csak annyit tanultam, hogy itt az első hetekben elboldoguljak. Köszönés, vásárlás, alap dolgok. Könnyen ment az angol után. Szerencsém is volt, akkoriban még nem volt válság, így amikor megpályáztam egy konyhai állást Barcelonában, azonnal elhívtak interjúra. Ekkor már volt annyi pénzem félretéve, hogy ha nem jön össze a munka, akkor is pár hónapig megélek és utazgathatok egy kicsit. De szerencsém volt, behívtak egy próbanapra, és azonnal felvettek, látván milyen gyorsan varázsolok ételt az asztalra.

–          Tényleg hihetetlen gyors vagy, én is alig győzlek követni. Hogy tudod ezt ilyen gyorsan csinálni?

–          Ó, Linda, egy oka van. Utálok főzni, mennék olvasni, tanulni inkább, így gyorsan megcsinálom, amit kell, és már itt sem vagyok a konyhában. - felelte nevetve. - Szóval megint konyhán kezdtem dolgozni, de legalább meleg országban és jóval több pénzért. Egy hét után rájöttem nem bírom a meleget, de egyre jobban tetszett a spanyol kultúra, így hazatérni nem akartam. Utánajártam az egyetemeknek, a tandíjnak, és úgy terveztem, csak három évet kell dolgoznom, utána tanulhatok kedvemre. A számításaimba még egy kis utazgatás is belefért, évi egy hazaút a családhoz, negyedévente pedig kirándulás spanyol városokba. Szerencsémre, vagy a jó munkámnak köszönhetően konyhai rabszolgából hamarosan szakács lettem, ami sokkal több fizetést jelentett, így elkezdtem a spanyol nyelvtanfolyamot magasabb szinten, és előbbre tudtam hozni az egyetemi tanulmányok kezdetét. De a meleggel nem tudtam megbékélni, elkezdtem hűvösebb, magasabb vidéken lévő városokat keresni.

–          Gondolom így találtad Salamancát? - kérdeztem közbe.

–          Igen. Bár a barcelonai egyetem nagyon vonzó volt, úgy döntöttem meglátogatom a többi várost is. Az első fél évben a magasabb fizetésem jó részét arra költöttem, hogy a szabadnapjaimon egyetemvárosokat látogattam. Salamancába egy áprilisi, esős napon jutottam. Majd megfagytam a meleg után, és ez nagyon jól esett. Még aznap bementem a nyelvi tanszékre tájékozódni. Annyira barátságosan fogadtak, hogy a nagyvárosi emberek után úgy éreztem magam, mint ha egy kis faluban lennék, és ez is igen csak szimpatikussá tette a várost számomra. Még volt időm gondolkodni, úgy döntöttem egy hónap múlva visszajövök még egyszer, és ha akkor is tetszik, ide jelentkezek. Másodszor már melegebb volt, de nem kánikula, és az emberek ugyanolyan kedvesek, hát megszületett bennem a döntés. Ősszel befejeztem a munkát Barcelonában, és elkezdtem a főiskolát, majd be is fejeztem.

–          Ó, én azt hittem még csak most tanulsz!

–          Ez így is van, mesterszakra járok, idén végzek.

–          És most miből élsz? Mert délután mindig azt mondod suliba mész, délelőtt meg itthon főzőcskézel. - tettem fel kíváncsi nőként a kérdést.

–          Dolgozom, a suliban ahol tanítok sok a kínai, nekik szerveztek spanyol nyelvtanfolyamot. Őket tanítom. Sajnos nyáron nem dolgozunk, a tanfolyamok csak a szorgalmi időszakban működnek, de így legalább én is tudok utazgatni. Látod, most a rizsre először ráborítom a zöldségeket, - folytatta a mesélést oktatásommal, - nem szabad túldinsztelni, jobb ha roppan a répa. Sajnos cukkini nincs itthon, az kicsit még feldobta volna. Ezután jönnek a szalámik, felvágottak, majd egy evőkanál ebből a kínai barna szószból.

–          Mi a neve a szósznak?

–          Súúúúúúú sáááááááááá!- felelte nevetve. - Amúgy én se tudom, itt még sose vettem, a rokonaim küldik postán, majdnem egy évig elég egy üveggel. De nyugi, biztos itt is kapható, bár szerintem megeshet az nem az igazi. És végül a tojást keverjük bele. Kész is. Akarsz pálcikákkal enni?

Akkor már bármivel megettem volna ezt a finomságot. A mai napig összefut a nyál a számban, ha a háromhúsos rizsre gondolok.

–          Chipa, ma este megyek a Madrid meccsre, van kedved velem jönni?

–          A marokkóiakkal mész? - kérdezte csámcsogva, kicsit szemrehányóan. Sose tudom megszokni, hogy ők így esznek, de azt állítja, ettől jobban érzi az ízeket.

Nem tudom, miért van a kínaiak és a marokkóiak között mindig konfliktus, de úgy döntöttem, kezelésbe veszem az előítéleteit.

–          Így van, de nyugi, nem harapnak. Ingyen kaja jár a bárban a sör mellé. - unszoltam.

–          Na jó, meglátom, de nem ígérek semmit, tudod estig suliban vagyok. Na hol is van ez a bár?

Lelkesen magyaráztam el neki, és nagy örömömre el is jött aznap este. Ekkor egy kancsó Sangriából merített bátorságot a barátaimmal való megismerkedéshez, de mára már csak egy sört iszik velük és lelkesen tárgyalják a focieredményeket. Kína - Marokkó békeszerződés az O'Harasban, veregetem magam vállon ezért az összehozásért azóta is."

No és akkor összefoglalva a recept: 

Zöldségfélék bármi ami épp akad otthon: Répa, tök (bármilyen), gomba, paprika, hagyma, kukorica. karikázzuk, olivaolajon serpenyőben vagy wokban gyorsan megpirítjuk. Közepe maradjon nyers, roppanós.

Zöldségfélék olivaolajon pirítva

Húsfélék:  Három féle felvágott. Kínai barátom miután kipróbálta Pick szalámival és csípős magyar kolbásszal onnantól amíg el nem fogyott a készletem abból sütötte. Amúgy érdemes egy sonkafélét, egy kolbászfélét és egy parizer jellegűt használni hozzá. Szintén egyesével pirítjuk.

2-3 tojás sóval borssal összeverve, esetleg egy kevés őrölt római köménnyel, majd olivaolajon kisütni mint a rántottát és szintén félretenni egy tálban. Ne szárítsuk ki sütés közben. 

Rizs sós vízben kifőzve.

Miután minden hozzávaló elkészült, a wokban összekeverjük és meglocsoljuk szójaszósszal. Kicsit sütünk még rajta, de épp csak annyira hogy újra átmelegedjen minden hozzávaló. 

Suuuu-sáááá avagy a háromhusos rizs.